A R. U. R. – Rossum Univerzális Robotjai című színdarabot 1920-ban írta meg Karel Čapek. Ezt hamarosan követte a robotika szó is, amelyet az orosz születésű amerikai sci-fi szerző, Isaac Asimov használt először 1942-ben. Míg azonban Čapek robotjai fellázadtak a pénzt hajhászó, lusta és érzéketlen emberek ellen, s önmagukat tették meg a jövő alakítóinak, addig Asimov a robotokat az ember segítőkész kiszolgálóivá tette.

Ha a vetélőfa magától szőne…

A múlt század elején született meg az elnevezés, de az ember készítette, önállóan működő szerkezetek múltja ennél persze jóval messzebbre nyúlik vissza.

A legtöbb történész egyetért abban, hogy a robotika első képviselője a Galamb volt. Kr. e. 350 körül a zseniális képességű Arkhütasz azzal szórakoztatta városa, a mai dél-olaszországi Tarentum lakóit, hogy fabrikált fából egy olyan galambot, amely majd 200 méteren át repült egyedül. Csapkodó szárnyait sűrített levegő és valamilyen, a belsejében elhelyezett gőzgép mozgathatta. (A Galamb mára bevonult a dróntörténelembe is a pilóta nélkül repülő szerkezetek első példányaként.) Nem sokkal a Galamb elkészítése után, Kr. e. 322-ben fogalmazta meg Arisztotelész Politika című művében a robotika alapgondolatát: „Mert ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, … ha a vetélőfa is magától szőne s a lantverő pálcika is magától játszana: nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra…”. (Szabó Miklós fordítása)

A görögöket elvarázsolták az egyre szaporodó automatikus szerkentyűk. Beszélő és mozgó szobraik színházakban „léptek fel” vagy vallási ünnepeken mondtak el jóslatokat. Ktészibiosz a Kr. e. 3. században már olyan vízórát készített, amelyből az alja oldalán lévő nyíláson keresztül folyt el a víz egy folyadéktartó edénybe, s amint az megtelt, egy szivattyúrendszer automatikusan visszatöltötte a vizet az edényből az órába. Ezeket a vízórákat a görögök általában bíróságokon alkalmazták, így oldva meg, hogy a szót kapók ne beszéljenek túlságosan hosszan. Ktészibiosz vízórája magától töltődött, ebben haladta meg a homokórát, amelyet, miután lepergett benne a homok, meg kellett fordítani.

Sisakrostélyát is felemelte

Ktészibiosszal nagyjából egy időben született meg Kínában az első automatáról szóló történet. A legenda szerint Munak, Chou legendás királyának bemutattak egy bizonyos Jen Sit. A király megkérdezte a férfit: „Ki az az ember veled?” „Ez itt, uram, a két kezem munkája. Énekel és cselekszik” – válaszolta Jen Si. És valóban, a bábu nagy léptekkel járkált, fejét fel-le ingatta, s ha a mesterember megérintette az állát, énekelni kezdett, majd rákacsintott a jelen levő hölgyekre. Ezen azonban a király annyira felbőszült, hogy először ki akarta végeztetni a feltalálót, majd végül megelégedett annyival, hogy darabokra szedette a robotot, hogy lássa, mi az valójában. Kiderült, hogy egy bőrből, fából, ragasztóból és lakkból készült szerkezet, de a mérnök elkészítette bele az emberi szerveket, a májat, az epét, a szívet, a tüdőt, a lépet, a vesét, a gyomrot és a csontokat is. Amikor újra összeillesztették a darabokat, de kivették a szívet, a száj nem beszélt; amikor kivették a májat, a szemek nem láttak; amikor kivették a veséket, a lábak nem mozogtak. Ekkor a király elragadtatva kiáltott fel: „Lehetséges hogy az emberi tehetség egyenrangú a Természet Teremtőjével?”

Az arab al-Dzsazari a 12. században különböző mechanikus szerkezeteket készített, köztük egy 6 méter magas elefántórát, amely valójában görög mintára készült vízóra volt, minden fél órában megmozdult és hangot adott.

Az első dokumentálható, életnagyságú humanoid robotot a zseniális Leonardo da Vinci készítette el 1495-ben Ludovico Sforza herceg, Milánó ura szórakoztatására. Leonardo Lovagjának szerkezeti rajzait az 1978-ban megtalált vázlatfüzetében fedezték fel. A korabeli feljegyzések szerint a Lovag tudott önállóan állni, ülni, a karjait mozgatni és a sisakrostélyát megemelni. A szerkezetet a lovagi öltözet alatt elhelyezett bonyolult tárcsa- és kábelrendszerhez kapcsolt csigák és fogaskerekek mozgatták. A vázlatrajzok alapján Mark Rosheim 2002-ben megépítette Leonardo szerkezetének mását, és kiderült, hogy az valóban működik.

Az első olyan, embert formázó automatákat, amelyekről már pontos adatok maradtak fenn, 1525 körül készítette Hans Bullmann Nürnbergben. Ezek a többnyire zenélő férfi- és nőalakok továbbra is a szórakoztatást szolgálták. Az első humanoid robot, amely a mai napig fennmaradt, az 1570-es években készült zenélő nő, az úgynevezett Lanton játszó hölgy volt. Juanelo Turriano (vagy Gianello Torriano) robotját ma a bécsi Kunsthistorisches Museum őrzi. Habár a 44 cm magas szerkezet már nem működik, fénykorában apró lépésekkel haladt előre vagy körbe, miközben lantját pengette és fejét jobbra, balra forgatta. Turriano Toledóban élt, és szerkezetei annyira lenyűgözték a kortársait, hogy végül legendák szövődtek az alakja köré. Beszéltek például egy botemberről, amely áthaladt a főtéren, betért az érseki palotába, kenyeret és húst szelt, és egyéb szolgálatokat végzett.

A kacsa nélkül semmi nem emlékeztetne Franciaországra

1738-ban Jacques de Vaucanson a mozgó anatómia megalkotására tett kísérletet. Három különös robotot épített: az első egy életnagyságú fuvolás volt, amely tizenkét dalt tudott eljátszani; a második fuvolajátékát már egy szintén életnagyságú dobos kísérte, de legnépszerűbb a harmadik alkotása lett. Egy kacsát épített, amely képes volt mozogni, hápogni, szárnyaival verdesni, az elé nyújtott kézből elfogadni az ételt, sőt azt – látszólag – megemészteni. Valójában ez utóbbi egy rekeszbe előre eltárolt anyag kiürítését jelentette, de Vaucanson haláláig hitte, hogy képes lesz olyan kacsát létrehozni, amely valóban tud majd emészteni is. A kacsa olyan népszerű volt, hogy körbeturnézta Európa uralkodóit, szórakoztatta Nagy Frigyes porosz királyt és Bonaparte Napóleont. Voltaire-t annyira elbűvölte a szerkezetet létrehozó elme, hogy azt írta: „Vaucanson kacsája nélkül nem lenne semmi, ami Franciaország nagyságára emlékeztetne…”. Franciaország dicsősége végül egy múzeumi tűzvészben pusztult el 1879-ben.

1770-ben megszületett egy másik robot is, amely ugyanúgy elkápráztatta Nagy Frigyest, mint a többi európai uralkodót. Kempelen Farkas sakkozógépe, a Török sorra verte meg kihívóit, Bonaparte Napóleon bábuit pedig mérgében leszórta, amikor a császár egymás után háromszor is rosszat lépett. Kempelen Farkas persze soha nem tagadta, hogy a gép nem tud sakkozni, jó pénzért, titoktartás megfogadása mellett elárulta azt is, hogy egy profi sakkozó kucorog a belsejében. Az azonban bizonyos, hogy a rekeszben ülő játékos bonyolult rendszerben elhelyezett tükrökkel és réseken át tudott tájékozódni, és ügyes szerkezettel mozgatta a bábuit. A Török, noha végül is nem volt robot, olyan híres lett a korában, hogy végül egy amerikai múzeum vásárolta meg, s ott égett el egy tűzvészben 1854-ben.

Különös módon a NASA – robotikatörténeti kronológiájában – a robottörténelem fontos állomásaként tartja számon Mary Shelley 1818-ban írt Frankensteinjét. A mű főszereplője, Victor Frankenstein kémiával és matematikával foglalkozó tehetséges genfi ifjú, a tudomány eltökélt híve, aki megalkotja minden addigit felülmúló munkáját: egy eleven, mozgó, érző, önmagától cselekvő lényt. Ám mivel hullákat használ fel a teremtményhez, külseje undorító, az emberek félnek tőle. A magára maradt lény végül teremtője ellen fordul, megöli annak feleségét, majd pusztulásba kergeti a feltalálót.

Az ipari forradalomig a robotok elsősorban a szórakoztatást szolgálták. Még az órák is inkább látványosságok voltak. A 19. századtól azonban komoly munkára fogták őket. Charles Babbage differenciálgépe számolni kezdett az ember helyett, az analitikai gép pedig már szimbólumként is tudta – elméletben – értelmezni a számokat.