Két foglyot elrablóik külön-külön hallgatnak ki. Mindkettőnek ugyanazt az ajánlatot teszik: ha a másikat elárulja, az ő büntetése rövidül, míg a másiké hosszabbodik. A két rab nem kommunikálhat egymással, nem tudják, a másik hogyan dönt, így mindketten tudják, a józan számítás szerint egyetlen esélyük van arra, hogy veszteség nélkül jöjjenek ki az ügyből: ha elárulják egymást. Ez színtiszta logika. De vajon valós helyzetben kivétel nélkül minden egyes ember így kalkulál, és a másik árulójává válik? A tapasztalat azt mutatja, hogy nem.

És miért? Ezt a választási kényszerhelyzetet fogolydilemmának nevezi a játékelmélet. Tulajdonképpen már nagyon régen ismeri a filozófia, de szisztematikusan csak az 1950-es évek után kezdtek vele foglalkozni a matematikusok, akik rögvest meg is próbálták megtalálni a feloldását. A kutatókat ugyanis nyomasztotta, hogy matematikai úton az ember számára nem létezhet más választás, mint a dezertálás. A megoldás akkor került elő, amikor egy kísérletben − az alapszituációt továbbgondoló játékban − nem egy, hanem száz játszmát játszott egymással két kísérletre vállalkozó.

Ebben a szériában úgy tűnt, az ellenfelek nem törekednek arra, hogy gyorsan „legyilkolják” egymást, az esetek túlnyomó többségében az együttműködés jellemezte a stratégiájukat. A későbbi kísérletek bizonyították, nem egyszeri jelenségről van szó, az emberi közösségek alapvető jellemzője az együttműködésre törekvés. Visszatérve az első kérdéshez: miért nem lesz a másik árulója a fogolydilemma elé állított ember? Egyetlen szó a megoldás: a bizalom.

Ez az, ami a közösségeket össze tudja tartani, és megfordítva az állítást: bizalom nélkül nincs közösség. Ez a gondolat vonul végig Matt Ridley bámulatos munkáján, Az erény eredete című tanulmányköteten. Ridley kutatásának célja, hogy kifürkéssze, hogyan jön létre és hogyan hat az erény a társadalomban? Vannak-e mintái az állatvilágban? Eredményei pedig szellemesen és meggyőzően cáfolnak rá arra, amit Darwin állított az evolúcióról – leegyszerűsítve: hogy az erősebb kiszorítja és eltörli a gyengébbet –, és arra, amit Hobbes vallott korábban az emberi társadalomról: hogy annak lényege a „mindenki harca mindenki ellen” volna.

Ridley arra mutat rá, hogy az együttműködés természetes velejárója, sőt – mint fentebb írtam – alapvető jellemzője a társadalomnak. Nem igaz, amit a hatvanas évek forradalmár biológusai állítottak, hogy az egyén nem a közösség érdekeit nézi, de még csak nem is önnön érdekeit, hanem a saját magában születésétől hordozott „önző gének” akaratát. E kiábrándító tézis hirdetői szerint az ember nem más, mint hordozóeszköz, amely a géneket a szülőktől az utódokig eljuttatja, és egész léte folyamán minden tettét, gondolatát e gének követelései szerint alakítja.

A közösségek működésének beható vizsgálata azt mutatja, hogy az egyén igenis gyakran írja felül azt, amit saját legelemibb érdeke diktálna, és cselekszik a közösség vagy más egyének érdekében. Ennek legszélsőségesebb formája az, amikor valaki az életét is képes a másikért odaadni. Még egy fontos megfigyelés: e folytonos felülírással az ember akarva-akaratlan is módosítja saját társadalmi környezetét. Alkalmazkodik az evolúciós tendenciákhoz, de ellen is áll egyiknek-másiknak, módosítja az irányokat, súlyokat változtat meg.

Az önzetlenség, önfeláldozás pedig valamennyi közösségben pozitív előjelet kap, sőt példaként kerül az ifjabb nemzedékek elé. Mindez konyhanyelven annyit jelent, hogy egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik bármilyen kis vagy nagy kihágást – legyen az szexuális természetű, vagyon- vagy életellenes – megengednek maguknak azzal a jelmondattal, hogy „végül is az ember is állat, az ösztönök vezérelnek”. Ridley kutatásai szerint ugyanis az együttműködés, a másik segítése, a közösségért végzett áldozat is ösztön, amely a leggyakrabban automatikusan – tehát nem a jogrend vagy a társadalmi közmegegyezés hatására – felülírja az önző ösztönöket. Érdemes elolvasni: egy szép új világ tárul fel általa.

Matt Ridley: Az erény eredete, Akadémiai Kiadó, 2011