Ausztrália a legszárazabb kontinens, területének 36 százaléka sivatag. A szakemberek szerint ott alakul ki sivatag, ahol évente legfeljebb 200-250 milliméter eső esik. A hatalmas kiterjedésű ausztrál sivatagok azért jöttek létre, mert a passzátszelek a keleti partra irányítják a felhőket, ahol a Nagy Vízválasztó-hegység – nem véletlenül kapta ezt a nevet- hatására még több csapadék hullik. A hegyeken túlra is jut belőle, ám ahogy távolodunk, mind kevesebb az eső. S mivel minimális a csapadék, a levegő páratartalma is alacsony, kevés és ritka a felhő, ezért erős a be- és a kisugárzás.

A hőség is sokszor szinte elviselhetetlen, így egyáltalán nem meglepő, hogy éppen Ausztráliában mérték a második legmagasabb hőmérsékletet Földünkön. (2003-ban még a Quennsland-ben mért 69,3 C°-kal az első helyen állt, ám 2005-ben megelőzte az iráni Lud-sivatag. Ott akkor 70,5 C°-kot mértek!) A legtöbb embernek a sivatag szó hallatán a végelláthatatlan homokdűnék jutnak az eszébe. Pedig sivatag és sivatag között óriási a különbség, hiszen megkülönböztetjük a jól ismert homoksivatagot, aztán a kő-, kavics-, agyag- és a jó ég tudja milyen sivatagokat. Ausztráliában ezek jelentős hányada jelen van.

A felfedezés ára

Elsősorban a sivatagok felelősek azért, hogy a kontinensnek még a XIX., sőt a XX. században is voltak fehér foltjai, olyan területei, ahol európai ember még nem járt. Ló- és teveháton, de még inkább gyalogszerrel kellett feltérképezni az agyforraló, embert próbáló sivatagokat. A felfedezők nem tudták hol keressenek vizet, az élelem és ivóvíz hamar elfogyott – sok bátor kutató indult útnak, de csak kevesen érkeztek vissza. Igaz, ma már nincsenek fehér foltok, de nem csekély azoknak a területeknek a száma, ahová csak nagyritkán látogat el egy-egy bátor kutató.

Az ausztrál őslakosok (aboriginelek) viszont megtanultak együtt élni a sivataggal. Ők mintegy negyven-ötvenezer esztendeje Ázsiából érkeztek a földrészre. Hajdan nomád életet éltek, gyűjtögettek, vadásztak. Vándorlásaik során gyakran kellett átkelniük a sivatagokon. Legendásan jól tájékozódtak, csodával határos módon megtalálták a vizet, s ha ez nem volt, bizonyos sivatagi növények nedvességtartalma tartotta őket életben.

Annak ellenére, hogy az őslakosok népessége viszonylag kicsiny volt, mégis jelentős hatással voltak az egész kontinens élővilágára. Nem is olyan régen ugyanis hatalmas lények, az úgynevezett megafauna képviselői is lakták a földrészt. Voltak közöttük medvénél is nagyobb, békés vombatok, sőt hétméteresre és hatszáz kilogrammosra megnövő varánuszok is. Ők kitűnő vadászzsákmányt jelentettek az őslakosok számára – így ki is irtották őket, igaz nem egyik napról a másikra, hanem több ezer év alatt. Ma már kevés aboriginal él a természetben, többségük beköltözött a nagyvárosokba.

Az ausztrál sivatagok élővilága igazán különleges, és bármilyen hihetetlen, tele van élettel. Nappal ugyan, amikor tűz a nap a sivatag teljesen kihaltnak tűnik, alig látni állatot. Ha van víz a közelben, legfeljebb emuk lépdelnek méltóságteljesen, netán néhány vörös óriáskenguruval hoz össze a jószerencse, az égen pedig ragadozó madarak vitorláznak. Sőt, a sivatagok peremén még ismerősökkel is találkozhatunk: itt is élnek a kalitkamadárként is jól ismert zebrapinty és hullámos papagáj ősei. Mivel azonban a víztől és a tápláléktól függően hol itt- hol ott bukkannak fel, nagy szerencse kell a megpillantásukhoz. Ha pedig a hüllőkra is figyelünk, akkor szakállas agámákkal és varánuszokkal is összeakadhatunk. Ők éjjel is és nappal egyaránt keresik táplálékukat.

A legtöbb útkönyv szerint Ausztráliában élnek a világ legmérgesebb kígyói, mégpedig igen nagy számban. Egy részük a sivatagban lakik, ám jelenlétükre jobbára csak reggel, jellegzetes kígyózó nyomaikból lehet következtetni. Egy eleven mérges kígyó megpillantása igazán különleges esemény. (E sorok írója közel két hónapot töltött az ausztrál vadonban, és csak egyetlen mérges kígyóval találkozott – s vele sem a sivatagban.)

A legmegdöbbentőbb azonban a tevéket megpillantani – a kenguruk földjén! 1840 és 1907 között ugyanis - teljesen logikusan- több ezer egypúpú tevét szállítottak Ausztráliába, hogy velük, mint teherszállítókkal és hátas állatokkal meghódítsák a kies vidékeket. Ám a gépkocsik viszonylag hamar kiszorították őket, így egy részüket levágták, a többséget azonban szélnek eresztették. Ennek eredményképpen ma mintegy százezer teve kóborol az ausztrál sivatagban.

Alkonyattól pirkadatig

Alkonyatkor viszont egy csapásra megelevenedik a vidék. Járataikból, sziklák alól elképzelhetetlenül sok rovar, kígyó, gyík, vagy éppen kisemlős bújik elő. A sivatag ugyanis épp olyan életközösséget rejt, mint bármely más terület. Csak itt megfordult a világ, az igazi élet este, még inkább éjjel zajlik. Reggel pedig már csak a számtalan nyomból lehet következtetni arra, hogy pezseg az élet még a legkegyetlenebb vidékeken is.

De hol rejtőzik a sok-sok állat nappal? Nos, járatokat ásnak, kövek sziklák alá bújnak. Sőt, létezik egy különleges, csak a kontinensen előforduló növény, a Spinifex, amely nyugodtan nevezhető valamiféle állat-lakótelepnek is. Jellegzetessége, hogy gyökérzete körül számtalan járat, lyuk van, amelyeket a legkülönfélébb állatok ástak ki, illetve foglaltak el. A Spinifex alatt azért alakult ki annyi állatszállás, mert ott a hőmérséklet és páratartalom ideális az ott megbúvó lények számára. Sőt, e távolról valamiféle fűcsomónak látszó növény még remek védelmet is nyújt, ugyanis rendkívül szúrós!

A sivatagban sok kisebb-nagyobb állat él, de számuk nagyjából állandó. Itt nem fordulhat elő túlnépesedés, hiszen nagyon szűkre szabott a táplálék és a víz mennyisége. Legalábbis azokon a részeken, ahová még nem tette be a lábát az ember. Ahol azonban az ember víztározókat épített ki, ott feldúsulhat az állatok faj- és egyedszáma. Ám éppen emiatt e víztározók kiszáradása ökológiai katasztrófát okoz; a környéken összegyűlt rengeteg állat közel s távol képtelen vizet találni, ezért szomjan vesznek. Az elmúlt évek különösen aszályos időjárása igen nagy pusztítást végzett.

Ha elered az eső

Természetesen olykor a sivatagban is eshet az eső. Ekkor teljesen megváltozik a táj, s ha rövid időre is, de átalakul az állat- és növényvilág. A ritka esőzések után a sivatagi tájra rá sem lehet ismerni. Néhány nap alatt kibújnak az első növények, megjelennek a rovarok, és olyan gerinces állatfajok is felbukkannak, amelyekre nem is számítanánk. Az időszaki tavaknál, nagyobb pocsolyáknál még parti madarakkal is találkozhatunk, sőt, ők még költeni is kezdenek.

A megnövekedett állatnépesség vonzza a ragadozókat, például a barna sólymot és az ékfarkú sast. Ám amikor a nap sugarai eltűntetik a nagy esőzések nyomait, újra a homok és a kő látványa uralja a tájat. Ha az ausztrál sivatagról beszélünk, egy dologról nem szabad elfeledkeznünk: az ország természetvédelme példás. Az ott található sivatagok jelentős része nemzeti park vagy egyéb védett terület. Ez persze nem azt jelenti, hogy elzárják ezeket a turistáktól, sőt! Kényelmes turistaházak, kiépített tanösvények várják a természet szerelmeseit.

Fotók: a szerző felvételei.