Az aktív és offenzív védelem érdekében 1918 elején elkezdődött egy tengeralattjárók elleni flotta felállítása. Nehéz feladat volt, mert a háborús évek alatt a nyersanyagellátás nehézségekkel küzdött és a haditechnikai fejlesztések lelassultak. A császári és királyi haditengerészetnél önálló alakulatként hozták létre a Tengeralattjáró-elhárító Flottát, amely egyenesen a flottaparancsnokság alá volt rendelve. Parancsnoksága Brioniban, a parton volt elhelyezve. Parancsnoka egy törzstiszt volt, akinek törzse a következőkből állt: 1 műszaki előadó (tengerésztiszt), 1 orvos, 1 villany mérnök, 1 gépüzemvezető, 1 hadbiztos és a segédszemélyzet.
A flottához voltak rendelve a következő hajók, mint kutatóhajók: Senj, Cetina, Makarska, Slavia, Liburnia, Monfalcone, Novi, Tátra, Knin, Arsa, Nesazio valamint a Pelagosa. A Pelagosa csak rövid ideig tartozhatott a flottába, mert 1918. február 12-én Gruica sziget mellett az üldözött olasz F7 tengeralattjáró megtorpedózta. A hajó az orrán léket kapott és az erős vízbeáramlás miatt 3 perc alatt elsüllyedt, még mielőtt a közeli partra lehetett volna futtatni. A matrózok szerencséjére a 39-es számú torpedónaszádnak sikerült az egész személyzetet kimentenie.
Esetenként még a flottához rendeltek megfelelő számú törpenaszádot biztosításra és bombadobásra. A kutatóhajók 3-4 hajóból álló hajóhadosztályokba (Division) tagozódtak, amelyekben 2-2 hajó egy csoportot (Gruppe) képezett. A csoportok a vállalkozások alatt a legidősebb hajóparancsnok vezetésével működtek. A háború befejezésekor a kutatóhajók három hajóhadosztályba voltak osztva. Egy hadosztály állandóan az Isztriai és Dalmát partok mentén cirkált, ez alatt a többi Brioniban várt indulásra készen. Amikor a parti figyelő állomás ellenséges tengeralattjárót észlelt, azonnal kifutottak az üldözésére. Ha nagyobb saját hajó futott ki, akkor előtte végigkutatták az útvonalát és biztosították azt.
A kutatóhajók különböző hajóvállalatoktól lettek igénybe véve, ezeket a megfelelő módon átalakították és felszerelték. E hajóknak kb. 300-400 bruttó regiszter tonna volt a térfogatuk, sebességük 10-13 tengeri mérföld (1 tengeri mérföld: 1.853 méter). Fegyverzetük egy vagy két 7 cm-es hajó-, légelhárító-, vagy 47 mm-es gyorstüzelőágyú és két Schwarzlose géppuska. Magukkal vittek 16-20 vízi bombát is. Egymással jelzőzászlókkal, fényjelző készülékekkel és szikra távíróval tartották a kapcsolatot. Legénységük 20-26 főből állt, plusz 1 főtiszt és 1 tiszt vagy zászlós.
A kutatókészülék két fő részből állt: a víz alatti felfogó mikrofonból és a parancsnoki hídon lévő hallgatóból. A vízalatti mikrofon vagy a hajó fenekén volt, vagy szabadon, a vízben vontatva. Az utóbbi volt célszerű, mert a hajótól független volt és a hajón levő zajtól is mentes volt. A vízben vontatott készülék négy, vagy négy kettős (tehát nyolc) mikrofonból állt. Ezek levegővel töltött lencse alakú bádogszelence négy oldalára voltak felszerelve (a jobbról–balról jövő hanghullámokat egymástól függetlenül tudták felvenni). A szelencében a sűrített levegő szigetelte a hanghullámok terjedését. Az egész szerkezet egy vászonnal bevont, fából készült hal alakú vázban volt elhelyezve a sérülések ellen. 10 kg-os vassúllyal nehezítették és így 8 méter mélyre süllyedt. Az egész szerkezetet 25-30 méter hosszú drótkötéllel a hajó farához rögzítették és úgy vontatták.
Minden mikrofonnak saját vezetéke ment a parancsnoki hídig, ahol egy telefonkészülék volt elhelyezve. Egy megfelelő kapcsolóval külön-külön lehetett a mikrofonokat kapcsolni, és így megállapítható volt, hogy melyik mikrofon veszi a hangot. Gyakorlás után akár 15 tengeri mérföldről ½ foknyi pontossággal meg tudták állapítani a zaj irányát és megkülönböztették, hogy az hajócsavartól vagy szivattyútól származik. Az igazán profik még a naszádban levő emberek lépéseinek kongását is ki tudták venni. A telefon hangtompítókkal és erősítőkkel tökéletesítve volt, hasonlóan, mint a drótnélküli távírászatban.
A kutatást a kutatóhajók egy vagy két csoportja végezte, megfelelő számú torpedónaszád kíséretében. Mikor a kutatandó körletbe értek, akkor a kutatóhajók arcvonalba fejlődtek, a kísérő torpedónaszádok nagyobb távolságban követték őket. Megbeszélt zászlójelre a kutatók és kísérőik leállították a gépeket és telefonkészülékeik segítségével hallgatóztak az ellenséges tengeralattjáró csavarjainak zajára.
Tudatták egymással, ha zajt hallottak és a különböző irányban elhelyezett mikrofonok segítségével megállapították a hangforrás irányát. Ezután mindegyik hajó ezt az irányt vette fel, az addig párhuzamos menetük egy közös pontra futott össze, oda, ahol az ellenséges tengeralattjáró járt. Amikor a kutatóhajók a metszési ponttól kb. 400-600 méterre voltak, akkor a kísérő naszádok előre húztak és a metszési pontban vízibombáikat különböző időzítésekkel ledobálták.
Ezt a műveletet addig ismételték, amíg a hangot hallották, vagyis az ellenséges tengeralattjáró tönkre nem ment. Az eredményt csak a felszálló légbuborékokból vagy a víz tetején megjelenő hatalmas olajfoltból tudták megállapítani. A tengeralattjáró robbanásoktól meglazult szerkezete többé már nem tudott felemelkedni. Gyakran lehetett hallani, hogy az ellenség igyekezett gyors menetben menekülni, vagy próbálnak a szivattyúkkal, légkompresszoraikkal emelkedni, végül elhalt a hang, lesüllyedt a mélybe. Többnyire napokig folyt az üldözés és sok esetben elmenekült az ellenséges tengeralattjáró.
A cikk teljes terjedelemben a nagyhaboru.blog.hu-n olvasható.
