Meglepő eredménnyel zárult egy közelmúltbeli francia kutatás, amely az újonnan készített és klasszikus hegedűk hangzását versenyeztette. A profi zenészeknek – akik több mint egy órán át próbálgathatták bekötött szemmel az értékes hangszereket – a párizsi Jean Le Rond d'Alembert Intézet kutatói kérdését kellett megválaszolniuk: egy koncertkörútra melyik hegedűt vinnék magukkal?
Tíz szólistából hat a vadonatúj mellett tette le voksát, pedig több, Antonio Stradivari keze közül kikerült, dollármilliókat érő hegedűt is tesztelhettek a kísérletben. A vakteszt eredménye nem kezdte ki az olasz mester renoméját, és ennek ékes bizonyítéka, hogy júniusban egy 1719-ben megalkotott mélyhegedűjét tízmilliárd forintos kikiáltási áron teszi a licitálók elé a Sothesby’s. A várhatóan rekordösszegért gazdára találó brácsa értékét a Stradivarit övező mítoszon kívül az srófolta fel, hogy a hangszert közel három évszázad alatt sem érintette restaurátor.
Azt, hogy az 1643-ban született zseni hogyan volt képes ilyen tökéletes hangszert alkotni, máig kutatják zene- és klímaszakértők, még vegyészek is. A legelterjedtebb vélekedés szerint a Stradivari által használt kétrétegű lakkban rejlik a megoldás. Az első réteg olajalapú, ezt további réteg borítja, amely olaj és fenyőgyanta keveréke, ebbe Stradivari különböző, a festők által is használt színezőanyagokat kevert. Vegyi elemzések során az is kiderült, hogy a Stradivariusok fáiban rovarölőszerként is használt borax, vagyis nátrium-tetraborát található, ami befolyásolhatja a hangszínt.
A fára kerülő anyagokban látta a hegedűkészítés fontos mozzanatát a magyar Stradivariként emlegetett Nemessányi Sámuel is, aki a XIX. században szegedi és pesti műhelyében koppintotta a cremonai mester technikáját. Sokszor egészen el tudta vékonyítani a tetőt, a szakirodalom ismer 2,2 mm-es példányokat is. A Stradivari-mítosz körüli kérdőjeleket gyarapítják a faanyagokat érintő találgatások is. Ezek egyike szerint a mester által használt fenyők egy olyan korszakban nőttek csemetéből fává, amikor évtizedeken át hosszú hideg telek és hűvös nyarak váltották egymást.
Bármilyen titkot is rejt a cremonai műhely, a mai hegedűkészítők is Stradivari nyomdokain haladva próbálnak minél tökéletesebb hangszert készíteni. Modellként még mindig az olasz mester által az 1700 évek után készült hegedűi – amelyek a korábbiakhoz képest laposabbak – szolgálnak. Most is többnyire luc- és juharfából fűrészelik és gyalulják a hegedű testét-nyakát. A korpuszt többnyire sablon segítségével vágják ki; az elő- és hátlapot különböző fajtájú fából. A testben tőkéket helyeznek el, ezek tartják meg az egy forró fémdarabon ívesre hajlított, majd a korpuszhoz ragasztott oldallapokat.
A csigában végződő nyakat is gondosan megfaragják és hozzáragasztják a testhez, csakúgy, mint a négy húrt tartó, általában strapabíró ébenfából készített részt. A húrokat kifeszítő húrlábat azonban nem ragasztják, azt maguk a húrok tartják a helyén. A húrláb egyik talpához kerül a hangszertető belső felületén hosszában végigfutó basszusgerenda, a másikhoz pedig egy néhány centis fahenger.
Ez utóbbi a hegedű lelke, aminek rögzítéséhez csak egy speciális apró szerszám szükséges, amellyel az előlapon kifaragott F lyukon keresztül illesztik be az elő- és a hátlap közé. A hangszer többszöri átlakkozás és napokig tartó polírozás után kerül majd a hegedűművész keze közé, aki a lószőrből és brazilfából készített vonóval szólaltja meg.
