A Terra Australis Incognita felfedezése lényegében 1739-ben kapott nagyobb lendületet, amikor is a francia Jean-Baptiste Bouvet vezette expedíció felfedezte a Körülmetélés-fokát és a Kerguelen-szigeteket. Nála jóval több eredményt ért el az angol James Cook, aki 1772 és 1774 között feltérképezte a földrész csendes-óceáni oldalát, illetve 1820-ban Fabian Gottlieb von Bellingshausen észt származású kapitány, aki az orosz Vosztok és Mirnij hajókkal 40 kilométerre közelítette meg Antarktisz titokzatos birodalmát.
Az első ember 1895. január 23-án lépett az Antarktiszra. Ő a norvég Carsten Egeberg Borchgrevink volt. Az első, ma is működő kőből készült kutatóállomást 1903-ban építették fel a Déli Orkney-szigetekhez tartozó Laurie-szigeten a skót William Speirs Bruce vezette expedíció tagjai, amelyet egy év múlva átadtak az argentinoknak. A 4800 négyzetméteres szigeten kialakított Orcadas nevű bázis napjainkban már 11 modern épületből áll, amelyből a legnagyobb ingatlan 2101 négyzetméteres. A vasútállomással és keskeny nyomtávú vasúttal is rendelkező telepen nyaranta 45, télen pedig átlagosan 14 fő dolgozik. Antarktisz kb. 60 állandó vagy csak ideiglenesen működő szeizmológiai-, glaciológiai- és meteorológiai állomását nyaranta 4000, telente pedig átlagosan 1000 ember lakja. Mivel hozzávetőlegesen 80-100 elhagyatott kísértetház és szellemváros lelhető fel a kontinensen, így az egy főre jutó elhagyatott házak, szellemfalvak aránya itt a legnagyobb a világon. Ebből a listából szemezgetünk.
A Discovery- és Terra Nova kunyhók
Az egyik leghíresebb elhagyatott bázis a 2460 négyzetkilométer nagyságú Ross-sziget délnyugati oldalán elterülő 24 kilométer hosszú Hut Point-félszigeten lelhető fel. A brit Robert Falcon Scott vezette Discovery Expedíció tagjai ugyanis 1902. február 8-án úgy döntöttek, hogy ez a sziklás, széltől jól védett partszakasz lesz a Cape Evans (D: 77°38’19”, K: 166°24’42”) alaptáboruk mellett az a másik bázis (D: 77°84’58”, K: 166°64’02”), amely jó kiindulópontja lesz a Déli-sark meghódítására tett erőfeszítéseiknek. Mivel az expedíció tagjai (pl.: Edward Wilson, HR. Bowers, Laurence Oates, Edgar Evans) továbbra is Discovery hajón éltek és dolgoztak, így a mind a két helyszínen fából ácsolt verandás házat kezdetben élelmiszer és fegyvertárolási céllal építették meg és használták. Míg a gerendák és a lécek közötti réseket hínárral tömték be, addig a házakat – a sátortetőikkel együtt – fókazsírral szigetelték. Az épületeket nemcsak a Discovery, hanem az 1910-1913 közötti Terra Nova, illetve az 1914-1917-es tranzantarktiszi expedíciók során is sokszor használták.
A hóval és jéggel teljesen befedett Discovery-kunyhót 1956-ban fedezte fel ismét egy amerikai kutatócsoport. A ház – mindenki megdöbbenésére – kiváló állapotban maradt fent. Többek között megtalálták a Scotték által felhalmozott, több ezer darabos élelmiszergyűjteményt (keksz, hús, szárított hal, tejpor, konzerv, sör) és a kutyaszánokhoz használt felszereléseket is. (Az angol expedíció tagjai miután a helyszínen letaglózva konstatálták, hogy a norvég Roald Amundsen és csapata egy hónappal korábban már „felfedezte” a Déli-sarkot, a visszaút során megfagytak sátraikban.)
1970-ben egy új-zélandi-amerikai kutatócsoport ismételten kiásta az alapbázisként használatos faházat a hó fogságából, hogy eredeti környezetében mutathassák be a korai expedíciók tárgyi relikviáit-, ám az eltelt évtizedek alatt a bakteriális bomlás, a romló hús és az avas szagot árasztó, a gerendák közül időközben embertörzs vastagságban összeálló és kicsorduló fókazsír-tömítések miatt az épület állaga jelentősen leromlott. Az ingatlan jelenleg a World Monuments Watch (WMW) non-profit alapítvány 100 legveszélyeztetettebb ingatlanjának a listáján is szerepel. (A Scotts Hütte titkai címmel 2011-ben egy kimagasló nézettségű, ám egy tökunalmas dokumentumfilmet készített az ingatlanról és a Robert Falcon Scott vezette expedíciókról a BBC.)
A csalóka Deception-sziget
A legrégebbi, szó szerint szellemváros kategóriába tartozó települések az Antarktiszi-félszigethez tartozó, patkó alakú Deception szigetén láthatók. A 10 ezer évvel ezelőtt elsüllyedt, ám még ma is aktív 16 kilométer átmérőjű Drake vulkán (a helyiek szerint csak Drake-passzázs) helyén kialakult Whaler-öblöt a földrész egyik legbiztonságosabb kikötőjeként tartották számon, amelyet 1906-ban kezdett el építeni egy norvég-chilei bálnavadászati cég. A fantáziadúsan csak Deceptionra keresztelt 60 házból álló település elnéptelenedése 1931-től datálható, amikor is a világválság hatására meredeken visszaesett a piacon a bálnaolaj iránti kereslet. A cég csődbe ment, a még üzemképes hajókat visszarendelték Oslóba. A halászok többsége ellenben azért nem költözött vissza Norvégiába, mert az öböl túloldalán Port Foster néven Nagy-Britannia szintén egy apró halászvárost építtetett fel 1910-ben-, ahol nagy örömmel várták a szakképzett és lelkes munkaerőt. Négy év múlva azonban a brit halászati cég is csődöt mondott, így Port Foster települése is szép lassan az enyészetté lett. Az öbölben a mai napig ott rozsdásodik az 1914-ben hátrahagyott 13 angol és 8 darab norvég-chilei gyártmányú hajó, a bádogházak szigeteléséhez használt gumigyűrűk és az olajtartályok sora.
London utasítására 1955-ben újra életet leheltek a településbe. Biscoe House néven ugyanis a British Antarctic Survey társaság egy tudományos központot alakított ki a romokon, hogy kijelölt 20 kutatójuk meteorológiai, földtani és szeizmológiai méréseket végezhessen a két kontinentális lemez találkozásánál kialakult szigeten. Az angolok világraszóló tudományos eredményeket vártak tudósaiktól, ám végül ők maguk kerültek az újságok címlapjaira. A történet szerint az óceán mélyére merült, ám a mai napig aktív Drake vulkán ugyanis 1967-ben, majd 1969-ben váratlanul kitört és teljesen betemette az angol kutatóállomást és a norvég-chilei halászok által „alapított” 45 sírból álló temetőt iszaphullámaival. A vulkán aktivitása annyira váratlanul érte az itt élőket, hogy a DHC-3 Otter típusú egymotoros felsőszárnyas repülőgépüket is csak a hangárból tudták kihozni a kutatók, ám felszállni már senki sem tudott vele. Kimentésükre külön expedíciót szerveztek a chileiek. A sziget azonban nem maradt sokáig lakatlan. 2000-ben Spanyolország és Argentína is egy-egy kutatóbázist építtetett a szigetre. A csak nyáron működő állomások nem csak a tudomány javát szolgálják: A két kalyiba ugyanis az Antarktisz legnépszerűbb idegenforgalmi célpontjai lettek. Népszerűségük annak köszönhető, hogy a víz alatt fortyogó vulkán – a geotermikus energiái miatt – kellemes gyógyfürdő-paradicsomot varázsolt a Whaler-öböl partjára.
A Déli-Georgia-sziget
Bár az Antarktisztól már jól messze esik, de földrajzi értelemben még a kontinenshez tartozik a Déli-Georgia-sziget. A kifli alakú szigetet bár 1675-ben Anthony de la Roche londoni kereskedő fedezte fel, ám ezt a tény sutba vágva James Cook inkább magának tulajdonította 1775-ben a sziget felfedezését. A kapitány III. György király tiszteletére a földnyelvet György király szigetének (Isle of Georgia) nevezte el, amit azonnal a Brit Birodalom részévé nyilvánított.
Grytviken néven 1904-ben alapította meg a sziget első szárazföldi bálnavadász-állomását Carl Anton Larsen norvég hajóskapitány, amelyet rövidesen további hat állomás építése követett. A Godthul nevű falu bár szárazföldi állomásként funkcionált 1908 és 1929 között, a halfeldolgozási tevékenységet továbbr is az öbölben kikötő hajókon folytatták. Ennél a településnél fejlettebb volt Leith és Ocean névre keresztelt kikötők, amelyeknek dokkjaiban 1909-1965 között, illetve 1909-1920 között aprították fel, illetve sajtolták olajjá a halakat és a bálnákat. Prince Olav kikötőjében az emlősfeldolgozás 1911-től hajón, 1916 és 1934 között a szárazföldön történt. Stromness városában a cet- és a fókafeldolgozás 1907-től hajón, 1912-1931 között pedig szintén a szárazföldön történt, akárcsak Husvik község esetében. Ebben az időszakban közel 2000 ember élt és dolgozott a szigeten.
Grytviken kivételével a sziget a túlhalászat miatt néptelenedett el az 1920-as, 1930-as években. Stromness kikötőjében a mai napig láthatóak az elrozsdásodott kazánok és áramfejlesztő generátorok; Leithben az egykori portugál temető, és a bálnavadászok által hátrahagyott faházak sora, illetve a rozsda ette „Dias” és az „Albatros” hajók. Persze a pusztuló falvakat nemcsak az időjárás alakította át kísértetjárta helyekké. A falkland-szigeteki háború is sok pusztítást végzett a rothadó épületekben. 1982. március 12-én például egy argentin kommandó elfoglalta a Leith kikötőjében álló elhagyatott bálnavadász állomást. Április 3-án szintén az argentin csapatok megtámadták és elfoglalták Grytviken városát. Déli-Georgia szigetét csak 1982. április 25-én tudták a britek visszafoglalni. Katonai szakértők szerint a szigeten zajló harcoknak egyébként semmi értelme nem volt. Az ásványkincsekkel nem rendelkező, geostratégiai szempontból is haszontalan csupasz földnyelv, a rajta már 50 éve pusztuló ingatlanállományával ugyanis már a háború kitörésekor sem ért egy centet sem. A helyzetet Jorge Louis Borges argentin író cikke adta vissza a legplasztikusabban: „a szigetért folyó háború olyan értelmetlen, mint amikor két kopasz férfi egy fésűért harcol”.
